Kicsit fáj a fejem, egyedül vagyok itt az Erkel Ferenc utcában, a térdem sérült, fekszem; nincs más dolgom, mint beszélgetni — hát beszélek.

Apukám felmenői – Tihany, csizmadiamesterség

Apukám apja (ő is Kővágó Péter) eredetileg csizmadiának készült. Balatonfüreden végezte a csizmadia-iskolát, kiváló eredménnyel. Anyja Szabó Terézia.
Szabó Teréziáról annyit tudok, hogy a papoknál cselédkedett Tihanyban; a papok megtanították szépen teríteni, főzni a cselédlányokat — ezért megbecsülték a helyi fiatalemberek.

A tihanyi rokonság sűrű volt: „mindenki mindenkinek rokona.” Nagyanyának volt egy testvére, Szabó Imre („Imrebácsi”), a helyi halászati bokor egyik vezetője. A „bokor” 5–6 (vagy több) halászból állt; csónakokkal mentek ki, hálókat raktak, eleinte csónakkal húzták vissza, aztán derékig belegázolva húzták ki — ha szerencséjük volt, jó fogással.
Öregkorában nagyanyám néha megbicsaklott elmében; ha becsapódott egy ablak, azt mondogatta: „Imrebácsi szelleme jön!” [Nagyon szerette a bátyját.]

Szegény nagyapámék nagyon rossz körülmények között éltek, elhatározták, hogy Budapestre költöznek. Budán, a Háros-szigettel szemben [Budafok–Háros környéke] vettek egy házat. A nagyapám nem tudott csizmadiaként elhelyezkedni, ezért rendőrnek állt.

A ’30-as években rendőr csak Budapesten volt; vidéken csendőrök. A rendőrök távírászokat képeztek — ők voltak a rendőrség „internetes programozói” [régi módra: híradósai, kapcsolattartói].
Nagyapám távírász lett a főkapitányságon. De kiderült, hogy csizmadia is: a tisztek csizmában jártak, és sorra kérték, hogy készítsen csizmát. Szépen keresett így — „svárcolt” a rendőrcsizmákkal —, és meg tudta venni a budafoki házat (a villamosmegállóval szemben, Háros).

1944 – nyilas terror, „baráti tűz”

’44-ben, amikor átvették a hatalmat a nyilasok, a zsidókat zárt háztömbökbe terelték. A bejáratnál rendőr állt (közrendőr, nem nyilas, nem csendőr), hogy se ki, se be; akinek külön engedélye volt, az mehetett.
Időnként fiatal nyilas suhancok (16–17 évesek) géppisztollyal érkeztek teherautón, és belőttek az ablakokba.

Egy ilyen alkalommal nagyapámat is járőrszolgálatba vezényelték. A nyilas fiúk lövöldözés közben véletlenül lelőtték — baráti tűzben esett el.
A zűrzavar miatt tömegsírba temették, később Pistabácsiék [a testvérek] exhumáltatták és újratemették Budafokon [—?].

Van róla pár kép: a rendőregyenruha olyan volt, hogy tűzoltónak is nézhetnéd.

Háborús gyerekkor – levente, pincék, porcelán elefánt

Apukám 12 éves volt, amikor az apja meghalt. Pistabácsi idősebb volt, a vasútnál dolgozott. Szegénység volt: özvegyi nyugdíj kevés, ezért a vasutasok időnként „félreállítottak” egy szerelvényt „mozdonyhiba” címén, és lopkodtak róla ezt-azt (tűzifát, rakományból amit lehetett). Közben az oroszok is szedték szét a gyárakat, és vitték keletre.

Apukámat leventének is elvitték (tizenéves „katona-próba”), de megszökött, és Tihanyban bujkált, pincékben (volt egy óvóhely-pince fenn az Óvár tetején).
Mesélte, hogy találtak egy ládát porcelán állatfigurákkal; innen van a kis szürke porcelán elefánt [talán Lacinál]. Unalmukban célbadobálóztak velük, utólag nagy butaságnak tartotta — a háború sok mindent elpusztít.

A Tihanyi-félsziget jellegzetes pont volt: 2–300 bombázó is gyülekezett fölötte,a „liberátorok” onnan mentek tovább Budapest felé szőnyegbombázni. A németek légvédelmi üteget is telepítettek oda.Szerencsére elmentek onnan, hiszen apukámék a pincében lapultak közben.

A háború vége felé vonatok tetején/oldalán lógtak az emberek; amikor elfogyott a szén, a vasutasok fejszét adtak, vágtak fát, és azzal fűtötték tovább a mozdonyt.

Egyszer elkapták apukát és Pistabácsit is az oroszok„kis munkára” [málenkij robot], nagy, erős fiúk lévén. Marhavagonba rakták őket; száz fő kellett egy tételhez — ha nem volt meg, összeszedtek még párat.
Egy orosz tiszt kecskevágót keresett: „Ki tud kecskét vágni?” Apukámék jelentkeztek. kést kapott, bevezették egy helyiségbe — az ablakon át megszöktek. „Valahogy mindig megszöktünk” — mondta.

Pistabácsi és a vasút – megáll a gyors „Vatkérten”

Pistabácsi később, mint proli fiú, a Vasútminisztériumba került (a javítóműhelyből nőtte ki magát).
Sokáig csodálkoztak, miért áll meg a gyorsvonat Soltvadkerten [Vatkérten], amikor Kiskunhalason és Kiskőrösön is megáll. Hát mert amikor apukához jött látogatóba, Utazó állomás-felügyelőként járt, zavarta a nagy kerülő; elintézte, hogy a gyors is megálljon Vatkéren.
(Most a kínai vasút épül — hogy az megáll-e, ahhoz nagy protekció kéne.)

Apukám – gimnázium, ostrom, állatorvos

Apukám ’43–’45 körül gimnáziumba járt. Budapest ostromakor (Hitler kiadta: „nem adja fel” a várost), a tanévet felfüggesztették. Szeptember–október–november alatt ami órát leadtak, lezárták, és megkapták az érettségit.

A gimnázium a mai Budan van; régen ciszterci (fehér ruhás francia rend) gimnázium.ma a Budai Nagy Antal gimnázium.

Érettségi után kérdezték: hova megy? A barátja, a szomszéd fiú mondta: Állatorvosi Főiskola, mert szereti az állatokat. Apukám meg: „Hát megyek veled.”
Bejelentkezett, föl is vették. [Talán azt is hitték, hogy rokona a háború előtti Kővágó József főpolgármesternek —?] De lehet, hogy egyszerűen csak jó volt; nem készült külön felvételire.

A képzés akkor főiskola volt. Az ’50-es évek végén postán kapott egy bőrtokot meg oklevelet: a főiskolát egyetemmé nyilvánították, és visszamenőleg megkapta a doktori címet.
Így lett az állatorvosból „dr. Kővágó Péter”. (Hasonlóan a patikusok is egyszerre „doctor pharm.” címet kaptak, visszamenőleg)

Feleségem, Krisztina mindig mondta nevetve: „Én igazi doktor vagyok, mert tudományos doktor.” Apukám meg: „Én meg állásommal járó doktor.” — és mind a kettőnek igaza volt.

Most ennyit bírt a fejem. Legközelebb jöhet, hogy lett apukám falusi állatorvos Tázláron (Csepel, Wartburg, körzetek), vagy visszakanyarodhatunk a születésem részleteire.