Ez lesz az első próbálkozásom, hogy valami okosat és érdekeset meséljek a múltból – a régebbi időkből. Nem is tudom, hol kezdjem…
1957-ben születtem. Ez már bizony elég régen volt.
Az én nagyanyám, Pikkel Mária, abban az évben halt meg, egy hónappal a születésem előtt. Gyomorrákban szenvedett szegény. Nagyon várta, hogy láthassa a lányának, Sárikának a gyermekét – engem –, de sajnos nem érhette meg.
Avukájék egy tázlári bálban ismerkedtek meg.
Avukám akkoriban állatorvosként dolgozott, albérletben lakott Tázláron. Annyukám Szanksarokban tanyasi iskolában lakott, de már Szegeden tanult, a Klauzál Gábor Gimnáziumban, kollégistaként. Egy nyáron hazakerült Tázlárra, és ott ismerkedtek meg.
Valószínűleg mindkettőjüknek ez volt az első komoly kapcsolata, és gyorsan egymásba szerettek. Nem sokkal később össze is házasodtak – ha jól emlékszem, valamikor 1952 és 1954 között.
A lagzi kicsi, de annál szívélyesebb volt: 18–20 meghívott vendéggel. A nászajándékokat mindenki kenyérjegyekből dobta össze – akkoriban ugyanis még jegyrendszer volt.
Így aztán a friss házasok egy ideig bőséggel éltek a sok kenyérjegyből.
Apám Tázláron dolgozott állatorvosként. Volt egy kis Csepel motorbiciklije – azzal már igazi „nagyembernek” számított akkoriban.
Mesélte, hogy a szakmája kezdetén még a testvérétől kért kölcsön egy biciklit, amit vonattal hoztak le Kecskemétről, majd lovaskocsival vitték tovább Tázlárra.
Napi 50–60 kilométert tekert a tanyák között, mert az állatorvosi körzethez akkoriban Szank, Bócsa, Tázlár, és talán még Pirtó is hozzátartozott.
Valójában nem is volt „igazi” állatorvos, mert bár annak hívták, az akkori képzés még nem egyetemi szintű volt. A parasztok „ló doktornak” nevezték őket.
A diplomáját később, már felnőtt fejjel, utólag kapta meg, amikor az állatorvosi főiskolát egyetemmé nyilvánították. Nem volt ünnepség, nem volt kézfogás – csak postán jött egy csomag: „Ezennel dr. Kővágó Péter.”
Szüleim boldogan éltek. Hitelre vettek egy házat a Petőfi Sándor utcában, Tázláron.
A ház korábban egy zsidó családé volt, aztán egy katonatiszté lett, aki később kénytelen volt gyorsan eladni, mert kitelepítették valahová, katonai múltja miatt.
Én már ebben a házban nőttem fel, de még előttem történt egy szomorú eset.
Anyám 1956-ban teherbe esett, de elveszítette a babát. Nagyon megviselte őket, főleg, mert az orvosok azt mondták, több gyereke nem lehet.
Apám anyja levelet írt: „Gyere fiam, amíg megvagyok, még egyszer szeretnélek látni.”
Apám motorra pattant, anyám pedig vele tartott Budapestre – éppen a forradalom napjaiban.
Hazafelé jövet rájuk is lőttek, mert akkoriban már dúltak a harcok.
Anyám megfázott, és egyéves betegeskedés következett. Az orvosok akkor mondták ki: többé nem lehet gyereke.
Aztán egyszer csak rosszul kezdett lenni, többször is.
Elment a fogorvoshoz, mert azt hitte, a foga fáj. Az idős vatkerti doktor azonban észrevette, hogy valami más van a háttérben.
Kiderült: újra terhes.
És ez a terhesség voltam én.
Apámnak akkoriban már nemcsak motorja, hanem egy Warburgja is volt – a régi, kis kerek lámpás fajta.
A mezőgazdasági minisztérium juttatta neki, mert az állatorvosok közül ő volt az egyik legszorgalmasabb.
A kocsit egy sofőr hozta le Budapestről Kiskunmajsáig, és a vasútállomáson adta át.
A sofőr fél óra alatt elmagyarázta apámnak, hogyan kell sebességbe tenni, elindulni, megállni – és ezzel el is búcsúzott.
Úgyhogy anyám és apám úgy indultak el Tázlárra, hogy még alig tudtak vezetni.
A faluhoz vezető úton akkoriban egy gyönyörű nyárfasor állt. Apám valószínűleg csak egyesben vagy kettesben tudta berakni a sebességet, és ide-oda kacsázott az úton.
Anyám az ablakon kihajolva kiabált az embereknek, hogy menjenek félre, nehogy elüssenek valakit.
Végül harmadik-negyedik próbálkozásra sikerült beállniuk a ház kapujába.
Ez volt az első autójuk, és az első közös autóútjuk.
Ja, és még egy kis történet a motorhoz kapcsolódva.
Tázláron volt egy rendőr, bizonyos Krizján. Az iskola és a kövesút sarkán, egy ma már nem létező állami házban lakott – most ott van a játszótér.
Ez az ember gyakran ivott, piros volt az arca, és gyerekként mi is féltünk tőle.
Egyszer, amikor apám megvette a motorját, odaszólt neki:
„Na, kulákozunk, kulákozunk, mi?”
Apám nagyon mérges lett, és visszaszólt:
„Majd legközelebb, ha megengeded, hogy kalapot emeljek előtted, te is így beszélhetsz velem. Addig meg ne csúfolj!”
Azt mondják, ezután kirúgták a rendőrségtől, az italozásai miatt.
De apám soha nem felejtette el azt a jelenetet – sokszor mesélte mosolyogva.
Egyelőre ennyi – de ezek az emlékek még sokáig folytathatók, mert minden apró részlet mögött egy darab élet, szeretet és történelem rejlik.