No, akkor ez a negyedik akcióm. Ne haragudjatok, hogy kicsit spontán mennek a dolgok, nem készülök rá, csak mondom, ami eszembe jut, amikor nyugalomban vagyok.

Lehet, hogy beszéltem már róla, de most elmondom még egyszer, mi történt a születésem környékén.
Tudjátok, 1957.november 23-án születtem, de ennek volt egy előzménye is anyukám életében.

1956 őszén, még a forradalom napjaiban, volt egy vetélése (nem tudom ma hogy mondják: halva születés, elment a baba). Október végén távirat jött: apukám anyja, Szabó Terézia üzent: „Gyere, fiam, mert meghalok!”
Apukám felpattant a Csepel motorbiciklire, anyukám is vele, mert lövöldöztek, nem engedte el egyedül. A Csepel motorbicikli az első kiadású volt, kilóméterórája sem volt, talán , 40–50-es tempónál többet nem tudott. Budafokra mentek a Duna mentén, ahol nagymama lakott. Kiderült, nem volt nagy baja, csak látni akarta a fiát ebben a lőszagú időben.
Ott össze is vesztek rendesen, mert anyukám sötét haját szóvá tették, „cigány kurv…”-nak nevezték(erről már beszéltem) — otthagyták nagymamát és visszaindultak..

Hazafelé hideg volt (október vége), fáztak mindketten, az út hosszú és rossz volt: Kiskőrös felé [talán] még homokút, Akasztó környékén kanyargós, kátyús. Aki mozgott az úton, arra lőttek is. Anyukám megfázott, meg is ijedt, és elvetélt. Bevitték a kórházba, vérzett, és ott azt mondták: több gyereke nem lehet.
Nagyon szomorúak voltak, belenyugodtak. Aztán egyszer anyukám fogorvoshoz ment (Soltvadkerten), a Riesz Béla bácsihoz, aki fogász és körzeti orvos is volt. Kezelés közben rosszul lett, és Riesz bácsi mondta: „Szerintem terhes…” Nem akarták elhinni — de igaza volt,  így lettem én.

Sokáig kínlódtunk a szüléssel: nem akartam valahogy megszületni. Közben apukámnak már akkor autója volt,  az első Wartburg, (wartburg 313, ’57-ben), csak épp nem indult. A mozigépészt hívták, Tázláron ő volt az egyetlen műszerész, mgpróbálta az autót megszerelni (a szerelőaknában szerelt akkor is) amikor, apukám megfenyegette tréfás komolysággal, hogy addig nem mászik ki, amíg a kocsi be nem indul.
Végül beindult, bepattant az orvos (Egy idős körzeti orvos, kis” [talán] — a neve nem jut eszembe tisztán), anyukám meg apukám, és a kanyargós úton Szeged felé elindultak. Kiskunhalas felé nem mentek: arra rossz volt az út, és nem is bíztak benne. Babanéni (anyuka testvére) előre riasztotta a szegedi klinikát, nehéz szülés igérkezett.

Mikor betolták a szülőszobába, a Gábor nevű adjunktus [talán] bemosakodott, és még orvostanhallgatókat is beengedett, úgyhogy tizenöt  hallgató is nézte a szülést. A köldökzsinór a nyakamra volt tekeredve, kék is voltam, alig kaptam levegőt. Le kellett fejteni a zsinórt, fulladoztam — de az utolsó percben kiszabadítottak, így megszülettem.

„Kivilágosodott a porta” – megjött az áram

Volt még két nagy esemény. 1957. november 23-án Tázláron bekapcsolták a villanyt először. Az oroszok az elektromos világítást „Lenin lámpácskájának ” hívták, és a településeket sorban kötötték rá a hálózatra. Addig csak foglalat és 20–40-es égő volt fenn, áram nem.
Amikor megjött az áram, kivilágosodott a porta. Addig a kútból hordtuk a vizet, palackos gázon (vagy rezsón, fával) melegítettük, lavórban fürödtünk. Aztán anyukáék szivattyút engedtek le a kútba, házon belüli víz lett: házi törpe-vízmű.
A legelső fürdőszobában fakályha fűtötte a kis tartályt, az melegítette a vizet; a csapból lehetett engedni, de központi vízhálózat még nem volt. Később, mikor már nyolc-tíz éves lehettem, feltúrták az utcát, és lefektették a vízvezetéket.

„Meghalt a gyerek” – a virágos félreértés és a telefon

Amikor Szegedről hazaindultunk, tele volt a Wartburg virággal (Babanéni és férje, Német Peti hozta/hozatták). Ahogy beértünk a faluba, mindenki azt hitte, hogy meghaltam, annyi virág volt az autón.
Pedig élek és virulok azóta is — csak akkor ez volt a nagy öröm jele.

Akkoriban Tázláron kilenc telefon volt: a tanácsnál/polgármesternél, a papnál, nálunk, a körzeti orvosnál, a pártbizottságnál… A mi számunk 9-es volt, ha jól emlékszem. Központ kapcsolt: feltekertük a csengettyűt, a kisasszony bejelentkezett: „Melyik számot tetszik kérni?” – és összekötött. Így terjedt a hír, hogy „meghalt a gyerek” – aztán jöttek a helyrerakó hívások, hogy nem halt meg, csak sok virág volt.

A ház rendje – cserépkályha, „kombinált szoba”, rendelő

Tázláron, a Petőfi utca 7. alatt laktunk. Nagyapa (Pikkel Mária halála után, ’57 októberében) hozzánk költözött. Apukáék építettek neki a konyha mellé külön bejáratú kis szobát; ajtó nem volt, de a konyhában mindig meleg volt, sütés-főzés miatt, így nem kellett külön fűteni.

A konyha és a kis szoba között beépített cserépkályha volt: az egyik fele a szobába, a másik fele a konyhába fűtött. A konyhát hátra kibontottuk, nagy ablakot kapott — szokatlan volt, mert a parasztházakban az ajtóval szemben volt egy pici ablak, fürdőszoba meg általában nem volt.

Nálunk viszont volt előszoba és fürdőszoba is. A fürdőszobában egy „hengeres” kályha melegítette a tartályt, a vizet pedig a szivattyú adta a százliteres [talán] -tartályba.  A fürdőszobában fatüzelésű ,úgy hívták: fürdőhenger, onnan ment a kádba.. Zuhany még nemigen volt divat, kád volt; kályha, hősugárzó, és a WC tetején, leterített törölközőn, törölgettek meg bennünket.

Volt egy bejárónőnk is, Viktorka. (Farkas Viktória) Télen sokszor nem ment haza, hanem a kocsisbundán aludt a konyha sarkában. A bátyja, Andriska, hókotrásból élt: amikor esett a hó (akkoriban télen mindig esett), hajnalban végigkotorta a házak előtt az utat — ezért kapott egy-két forintot.

A ház másik végében volt anyukáék szobája, mellette a utcafronti „nagy szoba”, ahol mi, a három gyerek aludt. Ezen kívül volt egy úgynevezett „kombinált szoba”: nagy fotelek, dupla ajtó — ha megyei elvtársak vagy más ünnepi vendég jött, ott lehetett fogadni. És volt egy kis szoba külön bejárattal is: ott működött apukám rendelője.

Legelső emlékeim

Az egyik legelső, hogy annyukám nagy pocakkal jött be reggel, piros mackónadrágban, kinyitotta a spalettákat. A másik, hogy szellőztetés volt reggel, és akkor egyszer rám bízták a Lackót (ő négy évvel fiatalabb nálam): pólyában, egy piros kis fotelben ült, nekem meg vigyáznom kellett, le ne essen, és annyira kapálózott, hogy majdnem le esett. Sírva fakadtam, úgy kapálódzott, alig bírtam tartani.

Most hirtelen ennyi jutott eszembe.