Na kérem tisztelettel, folytatom egy kicsikét. 

Szabó Terézia, a nagyanya

Szabó Terézia, az én nagyanyám, borzasztó erőszakos, akaratos asszony volt. Mindkét fiát — a Pista bácsit (Kővágó István) és a Pétert, azaz apukámat — vasfegyelemben tartotta. Apukát lesodorta a sors Tázlárra [hogy pontosan hogyan, majd elmesélem], Pista bácsi pedig vele maradt, a családi ház másik felében akott, és szegénynek nőt se nagyon vihetett a házhoz, mulatni se járt: reggeltől estig dolgozott. Így lett belőle állomásfelügyelő az Állami Vasútnál, — a munka volt az élete. Két fia (István, aki a vasútügyi minisztériumban dolgozott, Péter, apukám, aki állatorvos lett és és egy lánya, Anna, aki a rendőrségen százados volt, és aki korán hozzment egy Jenei nevű hegesztőhöz. Két fia született, Jenei Péter és Jenei Tamás, mindketten postások lettek. Annuska, ahogy apukám hívta, korán meghalt, rákban.

Nagy cirkuszok voltak nagymama és Pista bácsi között is: amikor későn, 40 felett megnősült, a ház egyik felében laktak. Felesége, Vilma néni, Babi néninek hívtuk- mégcsak nem is beszélt vele, noha a ház egyik felében laktak. Nagymama kedvence Jenei Péter lett, ő vele lakott a ház másik felében. Pista bácsinak itt születtek meg gyermekei, de a nagymama nem törődött velük: István, aki orvos lett később, Zoltán, aki autő elektromosság szerelő, és Mónika, aki hivatali munkát végez. Csak nagyon sokára tudtak elköltözni a családi házból a budafoki Leányka utca egyik panellakásába. Később, nagymama halálakor a házat Jenei Péter örökölte kisebb bírósági veszekedés után.. A nagymama nem nagyon nagymamaként viselkedett: állandó cirkusz volt köztük és apukám közt is.

Amikor apukám tázlári bálban megismerte anyukámat, és feleségül vette, nagyanya nem volt hajlandó lejönni. Úgy mondta: „cigány kurv…” — mert annyukámnak sötét volt a haja. Megsértődött, hogy nem az ő köreikből, „nem tíhanyilányt” vett el apukám.
Innentől csak ritkán beszéltek: nagyjából karácsonykor vagy amikor húst vittünk Pestre. Pénzzel kevesen tudtak fizetni Tázláron, állatorvosként apukám húsban kapta sokszor a fizetséget; ezeket Warburggal, késöbb a Warszavankkal vitte fel Pestre. (Volt nekünk egy „bogárhátú” Wartburgunk is.) Nagyon ritkán láttuk nagymamát, egyszer az életben volt Tázláron, egy karácsonykor.

Anyukám ága – a Faulhaber/Faulháber–vonal

Nagyapám Tázlári Ferenc volt, született Faulháber Ferenc — Elekről származott. Elek sváb falu volt (később román betelepítések is voltak), így svábok és románok lakták; magyar alig. Sváb közegben nőtt fel, németül/svábul beszélt; magyarul később tanult meg.

Egyházi tanítóképzőt végzett, nem lett gazda, mint a család nagy része, hanem tanító.
Állítólag volt sváb felesége is — Fannika/Fanni [talán] — akit kalandos módon, „nőrablással” vett el: a lányt nem akarták hozzáadni, így megbeszélve elvitte a saját házukba, s „gardedámot” (idős felügyelő asszonyt) is kerítettek, hogy a leány erényére vigyázzon. Így lett végül törvényes házasság belőle.

Jött az első világháború: mindenkit vittek. Mivel erős gazdag gazdacsaládból jött és tanító volt, szanitécnek képezték át: egészségügyi katona, lovaskocsival vonult be. Sebesülteket szállított, kötözte be a sebeiket.
Sokat mesélt a kozákok pikáiról, a huszárok kardjairól — a könnyűlovasság kergetőzött, a gyalogság árokban feküdt onnan lövöldözött, a két lovasság pedig egymást kergette.
Egyszer kozákok fülön fogták, és hadifogolytáborba vitték, Kirgizisztánba, a legnagyobb kirgiz tó — Iszik-Kul — partjára. „Ilyen szép tavat még nem az életben nem látott soha” — mondta: hófödte hegyek, jéghideg víz, nagyobb, mint a Balaton. A tábor Przsewalszk mellett (ma Karakolnak hívják) volt.

Iszik-Kul

A tábor az Osztrák–Magyar Monarchia katonáinak gyűjtőhelye volt (osztrákok, magyarok, csehek, lengyelek). Nagyapám az egészségügyi rendért felelt: latrinák tisztasága, kézmosás, betegelkülönítés, sebek ellátása. A táborban voltak osztrákok is, magyarok is, csehek is, lengyelek is, a monarchiábol,munkatáborosok mind.
Jól végezte a dolgát, Pedasenkó nevű orosz ezredes [talán a tábor egészségügyi parancsnoka] felfigyelt rá. Amikor az egységet Taskentbe helyezték, magával vitte segéderőnek/felcsernek.

A vicc az, hogy közben összeomlott a cári birodalom, a hadifogolytáborokat felszámolták, a foglyokat hazaküldték — csak épp nagyapát felejtették ott a taskenti egységnél. Nem találták meg valószínűleg.
(A régi képeken ciril betűkkel Faulháber Ferenc / Franc Faulháber néven szerepel; arcvonásaiban nagyon hasonlított KisPéterre.)

Pikkel Mária, Faulháber Ferenc

A háború vége felé a németek(ma már tudjuk) zavarkeltés céljából Svédországon keresztül  Lenint visszajuttatták Oroszországba. Küzben ott a cár lemondott, ideiglenes kormány alakult, aki békét kötött a németekkel. Viszont Lenin már ott szervezkedett, a frontról visszaözönlő katonákat meggyőzték a kommunista ideológival,  az ideiglenes kormányt megbuktatták, és kialakult a vörös hatalom. (Az Auróra cirkáló ágyúlövése inkább szimbolikus volt — akkoriban így tanultuk.)

A taskenti parancsnok, Pedasenkó úr főnöke [talán kormányzó rangban] két lányt nevelt: Mária és Anna. Volt három fiútestvérük is, mind meghaltak a vörösökkel szembeni harcban, a családtagokkal együtt. A két lány azonban el tudott jönni:
  Anna ment Pedasenkóhoz, az orvoshoz, Mária ment a felcserhez, nagyapámhoz. és így Mária lett a nagyanyám — a családi narratívában így szerepel: Mária = Pickel Mária, a mi nagyanyánk].
Anna a forradalmi zűrzavarban Kína felé menekült (valószínű Sanghaj), szúletett egy gyermeke, Georg Pedashenko,majd amikor ott is forrongás lett (Mao győzött Csang Kaj-sek felett), a Fülöp-szigetekre és Ausztráliába került.
Tizenévesen levelezés útján rábukkantam Pedasenkó „George” nevű gyermekére, ill. unokája az fb ismerősőm: Dimitrij Pedashenko.  — néhány évvel idősebb, mint én, építész, két fia és egy lánya van. A Pikkel jelentése kiscsákány.

A másik lány, Mária (Pikkel Mária) Magyarország felé menekült. Két kép, néhány orosz nyelvű könyv maradt tőlük; a (három) fiútestvérek és a szülők elestek a polgárháborúban, vagy kivégezték őket a kommunisták.
Érdekes adalék: inkább lengyel eredetű volt a család — Lengyelország akkor három (négy) részre volt osztva; ( krakkó lengyel, a nyugatlengyel: német, a déllengyel oszták-magyar, a keletlengyel orosz) a cári lengyel részről kerültek az orosz hadseregbe. valszeg nemesek voltak, mert a cári gárdába került az ősöm, nagymama mesélte. hogy a cárt minden újévkor köszöntötte a „nép”, a cár kislány korában adott neki is puszit. A „nép” sorfalat állt, persze ez a megbízható tisztek családtagjai voltak. (ma is így köszönti a nép Putyint újévkor) Valószínű „cserélték” a tiszteket: világos bőrű, kék szemű lengyeleket, szláv tiszteket küldtél  Üzbegisztánba, a helyieket meg máshová — hogy ne bratyizzanak le a saját régiójukkal. Lengyel orosz származású volt a nagymama.

Vissza Magyarországra – tanyasi tanítói évek

A háborúk után Fanika [az első feleség] sorsa megtört (férjét halottnak hitték, újraházasodott; később különválás lett belőle — háborús zűrzavarban ez gyakori). Nagypapa nyugdíjat nem kapott, de kapott egy nagyon utolsó kis tanítói állást Szank és Tázlár között, a Szanksarok nevű helyen: tanyasi tanító – szolgálati lakással.
Az épület iskola és tanári lakás is volt egyben.

Újszerű elveket hozott: a gyerekek télen jártak inkább iskolába, nyáron a gazdaságban segítettek. Gyakorlókertet csinált: kapálás, gereblyézés, permetezés, zöldségtermesztés — gyakorlati foglalkozások, nem csak állatok őrzése, nem csak könyv. Később Soltvadkerten is lett gyakorlóudvar — talán ennek mintájára.
Délután hazaballagtak a gyerekek; amit hoztak, abból ettek, vagy főztek az iskolában valamit a saját terményből.

Nagyanyámnak (Pikkel Mária) két fia született: Feribácsi és Józsibácsi, meg két lánya: Margit (Babanéni) és Sárika (a legkisebb lány azaz anyukám).
Ferenc a Ludovikára került, páncélos tiszt lett volna; a Hadtörténeti Múzeum szerint zászlósként (még nem végzett, utolsó éves volt) került harckocsira a Kárpátok előterében (Ukrajnában) — eltűntként tartják nyilván, mert tanú nem maradt, az egész páncélos egységet szétlőtték.Ezt a hadtörténeti intézet ezredese nyomozta ki kérésemre.

Józsibácsiról már meséltem külön: 17 évesen lelépett, elment Rijekába, az akkori Fiuméban hajósinasnak állt (18 évesnek hazudta magát).

Babanéni (Margit) Budapesten lakott, Helga és Német Peti a gyerekei. Apukától kaptak lakásrészt; én is ott laktam egy ideig, amikor egyetemre kerültem Pestre.

Sárikát (anyukám) apácák Klarissa nővérek nevelték a gimnáziumban, ma ez a Tömörkény Gimnázium.  Szegeden egy albérletbe került Tata és Mami [így hívtuk] házaspárhoz, akik saját lányukként gondozták. Fel is vették a jogra, de megismerte apukámat, és apukám nem engedte el: „Egy nő ne jogász legyen, hanem nevelje a gyerekeit” — mondta akkor. Így Tázláron maradt.
Egy tázlári bálon fülig szerelmesek lettek, házasodtak. Apukám albérletben lakott, később hitelre megvett egy házat. A ház először talán a jegyzőjé, majd egy katonatiszté volt (talán százados). A százados egyetlen hagyatéka: egy íróasztal most is a pincémben van. Talán még egy szekrény [gergőnél van most, ha jól tudom], ez maradt a Tázlári házból.
Én ott nőttem fel — a Petőfi utca 7. alatt. Apukám kezdetben Tázlár, szanksarok, Pirtó és Bócsa körzeteket látta el, Pista bátyja vasúton lehozatott egy biciklit, azzal. Volt, hogy 60-70km megvolt homokon egy nap. Aztán jött egy 125 cm3 csepel. Majd a házasság. A lakodalmon 15-20 fő vett részt, az ajándék a kenyérjegy volt, szóval dőzsöltek.

Most ennyi — legközelebb innen folytatom, vagy visszakanyarodhatunk a születésem részleteire is, ahogy ígértem.