Itt üldögélek most a vadasparkban, a fehér farkasok mellett, és eszembe jutott, hogy olyan békés, nyugodt, napos idő van — beszélgetek kicsikét, vagyis inkább mesélek.

Eszembe jutott, hogy Józsibácsiról még nem is beszéltem. Tizenhat éves korában megszökött otthonról: nagyon izmos, erős fiatalember volt. Akkoriban nagy sportfelszerelések nemigen voltak, de a borjút emelgette a Szanksarokban levő iskola-tanári lakás udvarán; ahogy nőtt a borjú, úgy erősödött ő is — állandóan emelgette.

Aztán megszökött Fiumébe (akkor még Magyarországhoz tartozott, a háború előtt), és jelentkezett matróznak. Felvették egy hajóra, úgy hívták, hogy Kelet (a „Kelet” gőzös). Elhitték, hogy már betöltötte a [tizennyolcat — valsz. tizenöt–tizenhat lehetett], de a végén tényleg kiképezték matróznak: gépészetet és hajóvillamosságot is tanult. Anyukám szerint valami magasabb beosztást is elért — nem kapitány volt, de afféle első tiszt / fedélzeti tiszt-szerűség. Évekig hajózott, és mindenféle ajándékot küldött Tázlárra a szüleinek, mert — ahogy bevallotta — ő már tengerész a tengereken.

A Kelet gőzös bejárta a világot: Indiába, Dél-Amerikába is ment, ezer felé. Küldött fényképeket, és például egy elefántcsontból kézzel faragott nyakláncot is. Ott olcsón megvette, de hát Magyarországon ilyen luxust nemigen láttunk.

Később hazaszállingózott, valamikor ’43-ban vagy ’44-ben [talán]. Érdekesség, hogy a Kelet gőzöst az utolsó útján egy német tengeralattjáró torpedózta meg tévedésből — szövetséges hajónak nézték. Aztán felszínre jöttek, és segítettek a matrózoknak mentőcsónakba szállni, el is irányították őket; valahol Dél-Amerikában kötöttek ki. A „Kelet” gőzösről írt is a korabeli újság, csak persze nem emlegették, hogy baráti tűz miatt süllyedt el.

Ekkorra Józsibácsi már nem volt a hajón, mert Szanksarokba hazament a szüleihez.. A Nagyapáról még annyit: a keleti frontról hazajőve próbált elhelyezkedni, de nyugdíjat nem kapott, hadi-nyugdíjat végképp nem. Elvált az első feleségétől, kiderült, hogy felelőtlen [— így mesélték], aztán Pikkel Máriával (a mostani feleségével) boldogan éltek. Állást kellett vállalni: a tázlári (akkori nevén Prónayfalva) kapott tanyasi tanítói állást a falu külterületén, a szanksarok nevű részen.

Úgy működött, hogy reggel bent voltak a diákok az iskolában, délután pedig kigyalo­goltak a tanya kertjébe. Ott létesített egy kis gyakorlókertet — megelőzte a korát: a diákokkal kapáltak, permeteztek, zöldséget neveltek; megmutatta a kerti munkát. Később Soltvadkerten is csináltak egy gyakorlóudvart — ebben is benne volt [talán] a keze; Tázláron nem sikerült megvalósítani.

Neki világmegváltó tervei is voltak, és sok be is jött. Úgy gondolta, kellene hétközi kollégium a tanyasi gyerekeknek — meg is valósult, „Hétközi” néven Soltvadkerten [valsz.]. Aztán hogy szállítós teherautóval kellene a diákokat összeszedni — mint az amerikai filmekben. Volt is később Vadkerten egy busz, ami felszedte a messzi tanyákról a gyerekeket. Ezek a dolgok, amiket kitalált, nem voltak légből kapottak.

Sokat levelezett is — Kis Pista István [talán] nevű tanáremberrel, aki hajnali műsorokat adott a Kossuth rádióban; beadványokkal bombázták az akkori közoktatási minisztériumot. Hogy ellopták-e az ötleteket, vagy más is kitalálta, azt már nem tudjuk. Az biztos, hogy idős korában kapott egy díszoklevelet, arany, majd gyémánt Diplomát —  50 év tanítás után.

Amikor jött a második világháború, anyukám mesélt egy kalandot. Józsibácsiék épphogy  hazamentek, közvetlenül a felszabadulás előtt, és bujkált ott egy-két fiatal is az épületben. Fegyvereket is elrejtettek valahová. Jöttek a muszkák — így hívták őket: orosz felderítők, lovon jártak a front előtt. Beugrottak a kerítésen, még az ajtót sem nyitották; alacsony tanyasi léc­kerítés volt körben. A tiszt megállt az épület előtt: nyitott tornác, előkert virágokkal.

Volt egy Tisza nevű fehér pásztorkutyájuk, egy  kuvasz. Elkezdett ugatni. Maruszja néni (Pikkel Mária) kijött a tornácra és régi, tiszta, arisztokrata oroszsággal leszidta a tisztet és a katonákat:
„Ti parasztok, mit képzeltek? Tisztes úri házba így bejönni! Köszönni se tudtok, ahelyett csőre töltitek a puskátokat, még a kutyát is lelőnétek?!”

Úgy meglepődtek, hogy a tiszt tisztelgett, és irodalmi oroszul megkérdezte, bemehet-e szétnézni, mert partizánokat keresnek. Bementek, nem találtak semmit; a tiszt parancsot adott, hogy bé­kében távoznak. A nagyapám polcán orosz könyvek is voltak; kiválasztott egy-kettőt (Tolsztoj is [talán]), és azt mondta: „Ha megengedik, elvinném kölcsön — Kiskunmajsa környékén leszünk — és egy hét múlva visszahozom.” Természetesen soha nem kerültek vissza — vagy elvezényelték, vagy lelőtték, ki tudja; a felderítők sorsa mindig bizonytalan.

A nagyapáról még: az egyik füle megsüketült. Kiválóan beszélt németül (svábul), és oroszul is. Amikor a magyar hadsereg a németekkel volt itt, tolmácsnak hívták; később az oroszok is. Mindkét oldal megverte előtte, mert nem tudhatták, kinek tolmácsolt az imént. Az egyik fülére megsüketült.

Most Józsibácsiról tovább: Bandibácsival [valsz.  is beszéltem régen, elmesélte, hogyan kerültek ki. Józsi elment a Dunántúlra a Shell olajcéghez, a háború után közvetlenül; az amerikaiak olajat kerestek (találtak is, a Balaton túloldalán, a zalai olajmezők). Tolmács kellett, Józsi pedig prímán beszélt angolul, franciául, németül, magyarul — talán hat nyelven is. Alkalmazták tolmácsnak.

Bandibá’ (Faulháber András) meg nagyon izmos  volt, Eleken született, unokatestvérek voltak, artista­képző intézetbe járt; később bárokban és cirkuszokban szerepelt volna. Összefogtak, mert Józsi érezte, hogy ’47-ben jönnek a kommunisták, és aki angolul tud, az gyanús (kém). Így hát felszálltak a vonatra, és kivonatoztak Bécsbe. A zónák idején bélyegzett papírokkal lehetett közlekedni; a nagyvárosokat zónákra osztották. A vonat az orosz zónába érkezett, így előtte leugrottak, és próbáltak át­szlisszolni a semleges területre. Hol az angolokba, hol a franciákba, hol az oroszokba futottak bele; kerülték a határ­átkelőket, de végül átmentek.

Valahol a belga határon kapták el őket, be is vitték egy gyűjtőtáborba (Németország vagy Belgium — nem tudom pontosan). Pár hónapig dekkoltak: megnézték, szerepelnek-e listán (körözött bűnözők, SS, kollaboránsok, háborús bűnösök stb.). Bandibá’ izmos volt, elkezdtek gyakorolni a priccsek között; egy harmadik fiú is csatlakozott, és a végére akrobata-számot raktak össze. Előbb a barakk lakóinak, aztán a tábor vezetőinek, később a szomszéd kisvárosban is felléptek. Mikor kiderült, hogy semmi bűnük, elengedték őket — ők pedig a világot járták a műsorukkal: hol cirkusz, hol varieté, hol bár.

Kitaláltak egy saját testfestéket: aranyra festették magukat. Olyan festék kellett, hogy ne zárja el az izzadást, de ne is folyjon le róluk. Szoborcsoportokat állítottak be, erőművész-számokat adtak elő hárman. Úgy hívták őket: Trio Olympiade (YouTube-on is fent van pár régi felvétel). Később, amikor már mindenki abbahagyta, Bandibá’ még csinálta, és Lacsi, Józsi fia beszállt, ők adták elő hárman.

Józsi bácsi levélben ismerkedett meg feleségével, Irénke nénivel. Nem mert hazajönni, mert az akkori világban kecsukták volna disszidálásért. Sok-sok levél után Irénke néni, aki egy soproni egyházi iskolában tanult, kiszökött a fertő tavi mocsarakon keresztül Ausztriába, ahol Jüzsi bácsi várta. Akkor látták először egymást. A csavargó élet lakókocsiban folytatódott, amig egy kis megtatkarított pénzéből Józsibá nem vett egy telket Pegomasban. Akkoriban a tengerpart Franciaország szegény része volt, de az éghajlat, a táj megtetszett neki.Mesélte, hogy amikor fizettek a műsorért, mindig vett a pénzéből lajos aranyat, ezt a lakókocsi akkumulátortartójában el tudták dugni. Azt mondta, kiszámította, ha naponta egy doboz cigit vesz, annak az árát költötte aranyra, és ebből lett a telek. A házat is tégláról téglára apránként vette, és saját maga építette fel. Játszottak pl- Onassisnak is, a yachtján.

Körbejárták a világot. Józsibácsinak született Svédországban egy fia: Gábor; Londonban pedig kettő: Ildikó és Laci.  Ildikó Franciaországban él, férje és gyerekei vannak; Laci Németországban, (frissítés: a családi házba költözött vissza, Pegomasba válása után)elég kalandos, csavargó életet élt.  Lacsinak voltak őrült kalandjai: egy kis Vespa robogóval eljött pl. Soltvadkertre, innen a balatonhoz és vissza. imádott vitorlázni, maga is lett akrobata. Végzettsége szerint testnevelő tanár, de volt ejtőernyős / deszantos is a francia hadseregben (Korzikán képezték ki).

Járt-kelt a világban: amikor Ildikó férje Dél-Afrikában dolgozott, ő is kiment, és egy ottani iskolában francia nyelvet meg testnevelést tanított. Volt egy barátnője (talán később a felesége), akivel egy  vitorlást átvitték Dél-amerikába, egy francia nagyvállalkozó jachtját; Buenos Airesben vettek egy kis Volkswagen furgont, és keresztülszelték vele a kontinenst. Dolgozott német cirkuszban, beleszeretett egy pénztáros lányba; később kiderült, hogy a lány apja egy kis üzem tulajdonosa. Mikor az apa megbetegedett, visszahívták őket, hogy vezessék a gyárat: Laci így lett üzemvezető, majd tulajdonos egy termosz-gyárban. Pár emberrel indultak, a végén ötven-hatvan ember dolgozott ott. Tisztességes német polgár lett, aztán elvált, megvette a családi házikót Pegomas-ban. Van, aki jóban is elválik, van, aki soha nem válik el és úgy is jóban van — mindenki azt csinálja, ami neki jólesik.

Gabi, a legidősebb fiú, altatóorvos szeretett volna lenni; Franciaországban ez nem jött össze, így Svájcba költözött, a francia nyelvű Sionba. Svájc az egyetlen olyan [valsz.] európai hely, ahol altató szakemberként lehet dolgozni orvosi diploma nélkül (nagyon magas képzésű anesth. asszisztensek / perfúzionisták). Műtéteken dolgozott, később szív-tüdő gép kezelője lett: szívtranszplantációknál ő kezelte a gépet, amíg az új szív a helyére került. Megfizették, megismerkedett egy ápolónővel (később főnővér), feleségül vette, Sionban telepedtek le. A kórház légvonalban közel, de autóval kacskaringós az út — 25 km is lehet.

Ildikóról annyit, hogy egy Francois Reynaud [talán] nevű mérnök vette el; olajmérnök, a francia Ariane-programhoz is köze volt az üzemanyag-ellátás miatt. A világ sok pontjára  hívták: India, Dél-Afrika, ki tudja még hol. Ildikó kedves, aranyos, valamennyit magyarul is tud; szoros kapcsolatot nem tartunk, de jóban vagyunk.

még egy sztori: Józsibá abbahagyta az artistaéletet, amikor a háza kész lett. Az alcatel francia hajógyárában dolgozott, cannes la boccá-ban, jachtok villanyszarelését végezte. Irénke néni otthon várta munka után az estebéddel, délben csak szendvicset evett, a parton egy padon. Összeismerkedett egy öreg spanyol munkásemberrel, sokszor adott neki a szendvicsből, tudott valamennyit spanyolul, az meg franciául, ilyenkor jóket beszélgettek. Ezt az embert Picasso-nak hívták. Kár, hogy nem adott Józsibának egy kis képecskét.

Hát nagyjából ennyit Józsibácsiról meg a családról — most hirtelen ennyi jut eszembe.